1361.          Hirdetéseink           2022. szeptember 25.

1. Október a rózsafüzér hónapja. Imádkozzuk együtt templomunkban októ-ber folyamán közösen Égi Édesanyánk közbenjárását kérve , az imádságot hétfőtől péntekig du. 5-kor kezdjük a Mária oltárnál.

2.  Bérmálásra való felkészítés indul plébániánkon okt. 6-án csütörtökön. A hittan csütörtökönként lesz este 7-kor. Várom rá a legalább 9. évfolyamot kezdő fiatalokat.
3.  „2022. október 1. és november 28. között népszámlálás zajlik Magyarországon. A népszámlálás nagyon fontos esemény nemcsak Magyarország, de a magyar katolikusok életében is, ezért arra buzdítunk minden katolikust, hogy a népszámlálás alkalmával vallja meg a római katolikus/ görögkatolikus valláshoz tartozását.”
"Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt." (Mt 10,32-33)
4.  Tisztelettel jelzem, hogy templomunk altemplomában elhunyt szeretteink hamvainak elhelyezésére van lehetőségünk Egyházi szertartás keretében. Az ezzel kapcsolatos felvilágosításra, kedden, csütörtökön, délután 3-tól 6-ig  az urnairodában, és szombaton ½ 4 - ½ 6 között az urnatemetőbe várjuk azokat a kedves híveket, akik ennek módjáról szeretnének érdeklődni.
 

Ferenc pápa katekézise:

Az öregeknek világosságnak kell lenniük a többi korosztály számára!

Augusztus 24-én a VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya az utolsó katekézisét tartotta az időskorról. Arról elmél-kedett, hogy a földi élet nem más, mint megszületés az új életre. A jelen életet még kísérik a „vajúdás fájdalmai”, de a halál kapuján átlépve már örökké az Úrral leszünk, örök ünnep, a valódi élet vár ránk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Nemrég ünnepeltük Jézus anyjának mennybevételét. Ez a misztérium megvilágítja a Mária sorsát alakító kegyelem beteljesedését, és megvilágítja a mi rendeltetésünket is. Rendeltetésünk a menny! A mennybe felvett Szűzanya képével szeretném lezárni az öregkorról szóló katekézisek sorozatát.

Nyugaton úgy szemléljük Máriát, amint dicsőséges fénybe burkolózva magasba emeltetik; keleten viszont úgy ábrázolják, amint halálba szenderül, az apostolok imádkozva veszik körül, a feltámadt Úr pedig mint egy kisgyermeket a karjában magával viszi.

A teológia ennek az egyedülálló „felvétetésnek” mindig a halálhoz való viszonyára reflektált, amelyet a dogma nem határoz meg. Azt hiszem, még fontosabb lenne, hogy rávilágítsunk e misztériumnak a Fiú feltámadásával való kapcsolatára, hiszen a Fiú feltámadása nyitja meg az életre születés útját mindannyiunk előtt. Máriának a feltámadt Krisztussal való újraegyesítésének isteni aktusában nem egyszerűen az emberi halál szokásos testi romlottsága nyer meghaladást – nem csak erről van szó –, hanem ez az isteni élet testi át-vételét vetíti előre. Ugyanis a ránk váró feltámadást vetíti előre: mert a keresztény hit szerint a feltámadt Krisztus sok testvér elsőszülöttje. A feltámadt Úr az, aki elsőként ment el, aki elsőként támadt fel, aztán mi is megyünk utána: ez a mi sorsunk, a feltámadás!

Mondhatnánk – Jézus Nikodémushoz intézett szavait követve –, hogy ez egy kicsit olyan, mint egy második születés (vö. Jn 3,3–8). Ha az első a földi születés volt, akkor ez a második a mennyei születés. Nem véletlen, hogy Pál apostol a kihallgatás elején felolvasott szövegben a vajúdásról beszél (vö. Róm 8,22). Ahogyan kijőve anyánk méhéből, mindig mi vagyunk, ugyanaz az emberi lény, aki az anyaméhben voltunk, úgy a halál után a mennybe, Isten terébe születünk, és továbbra is azok vagyunk, akik ezen a földön jártunk. Hasonlóan ahhoz, ami Jézussal történt: a feltámadt Krisztus továbbra is a názáreti Jézus – nem veszíti el emberségét, emberi tapasztalatát, de testiségét sem, mert anélkül már nem ő lenne, nem Jézus lenne, az ő emberségével, az ő tapasztalatával.

Ezt tanítja nekünk a tanítványok tapasztalata, akiknek negyven napon át megjelenik Jézus a feltámadása után. Az Úr megmutatja nekik a sebeket, amelyek megpecsételték áldozatát; de ezek már nem a fájdalmasan elszenvedett megaláztatás csúfságai, most már végsőkig hűséges szeretetének kitörölhetetlen bizonyítékai. A feltámadt Jézus a testével együtt Isten szentháromságos benső életében él! És ebben nem veszíti el emlékezetét, nem hagyja maga mögött történelmét, nem szakítja meg azokat a kapcsolatokat, amelyekben a földön élt. Barátainak megígérte: „Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,3). Ő azért ment el, hogy helyet készítsen mindannyiunknak, és miután helyet készített, el fog jönni.

Nemcsak a végén jön el mindenkiért, hanem minden egyes alkalommal eljön valamennyiünkért. Eljön, hogy megkeressen és magával vigyen bennünket. Ebben az értelemben a halál átlépés a Jézussal való találkozáshoz, aki vár rám, hogy magával vigyen.

A feltámadt Jézus Isten világában él, ahol mindenki számára van hely, ahol új föld formálódik, és épül a mennyei város, az ember végső lakóhelye. Halandó testünknek ezt az átváltozását nem tudjuk elképzelni, de biztosak vagyunk abban, hogy arcunk felismerhető marad, és a mennyországban is emberek maradunk. Ez az átváltozás lehetővé teszi számunkra, hogy részesedjünk – csodálatos meghatottsággal – Isten teremtő aktusának végtelen és boldog túláradásában, melynek végeérhetetlen kalandjait személyesen élhetjük át.

Amikor Jézus Isten országáról beszél, azt úgy írja le, mint egy lakodalmat, mint egy baráti partit, mint a házat tökéletessé tevő munkát, vagy mint meglepetést, mely gazdagabbá teszi az aratást, mint a vetést. Ha komolyan vesszük az evangélium szavait Isten országáról, akkor érzékenységünk képessé válikarra, hogy élvezzük Isten munkálkodó és teremtő szeretetét, és összhangba kerülünk az általunk vetett élet példátlan rendeltetésével.

Idős korunkban, kedves kortársaim – a „bácsikhoz” és „nénikhez” beszélek –, még inkább felértékelődik annak a sok „részletnek” a jelentősége, amelyből az élet áll: egy simogatás, egy mosoly, egy gesztus, egy megbecsült munka, egy váratlan meglepetés, egy örömteli vendéglátás, egy hűséges kötelék.

Az élet lényeges dolgai, melyeket a búcsúhoz közeledve legdrágábbnak tartunk, végérvényesen világossá válnak számunkra. Íme: ez az öregkori bölcsesség, a mi „terhességünk” helye, amely megvilágítja a gyermekek, a fiatalok, a felnőttek és az egész közösség életét. Nekünk, „időseknek” ezzé kell válnunk: világosságnak kell lennünk mások számára. Egész életünk olyan, mint egy mag, amelyet a földbe kell temetni, hogy virága és gyümölcse megszülethessen. Meg fog születni, minden mással együtt a világon. Nem vajúdás nélkül, nem fájdalom nélkül, de megszületik (vö. Jn 16,21–23). És a feltámadt test élete százszor és ezerszer elevenebb lesz, mint ahogy mi ezen a földön megízleltük (vö. Mk 10,28–31).

A feltámadt Úr – nem véletlenül –, miközben a tónál várakozik az apostolokra, megsüt néhány halat (vö. Jn 21,9), majd megkínálja őket. A gondoskodó szeretetnek ez a gesztusa bepillantást enged abba, hogy mi vár ránk, amikor átkelünk a túlsó partra. Igen, kedves testvéreim, különösen ti, idősebbek, az élet java még hátravan. „De hát öregek vagyunk, mi várhat még ránk?” A java, mert az élet java még vár ránk. Reménykedünk az életnek ebben a teljességében, amely mindannyiunkra vár, amikor az Úr magához hív bennünket. Az Úr édesanyja és a mi édesanyánk – aki előttünk érkezett a mennybe – adja vissza nekünk a várakozás izgalmát! Mert ez nem egy érzéketlen, unott várakozás, nem, ez egy izgalommal teli várakozás: „Mikor jön el az én Uram? Mikor mehetek oda?” Egy kis félelem is eltölt bennünket, mert nem tudjuk, mit jelent ez az átlépés. Az áthaladás azon az ajtón félelmet ébreszt bennünk, de mindig ott van az Úr, aki fogja a kezünket és kísér bennünket. Ha pedig egyszer átléptünk a küszöbön, kezdődik az ünneplés! Álljunk készen, kedves kortársaim, „bácsik” és „nénik”, álljunk készen, ő vár ránk, csak egy átlépésről van szó, és aztán jöhet az ünneplés!