Ferenc pápa katekézise:

Imánkban bizalmasan beszéljünk Jézussal, mint barát a barátjával!

A Szentatya szeptember 28-án a megkülönböztetés elemeit kezdte el sorra venni, elsőként az Úrral való meghitt kapcsolatról elmélkedett.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! 

Folytatjuk katekéziseinket a megkülönböztetés témájáról – mert nagyon fontos a megkülönböztetés témája; tudnunk kell, mi zajlik bennünk; fel kell ismernünk a bennünk lévő érzéseket és gondolatokat, meg kell vizsgálnunk, honnan jönnek, hová vezetnek, milyen döntést igényelnek.

Ma a megkülönböztetés első alkotóelemére, az imádságra összpontosítunk. Ahhoz, hogy képesek legyünk a megkülönböztetésre, megfelelő légkörben, az imádság állapotában kell lennünk.

Az ima nélkülözhetetlen segítség a lelki megkülönböztetéshez, különösen, ha az ima az érzelmeinket is bevonja, és lehetővé teszi, hogy keresetlen szavakkal, bizalmasan forduljunk Istenhez, ahogy az ember a barátjával beszél.  Tudnunk kell felülemelkedni gondolatainkon, szeretetteljes spontaneitással kell meghitt párbeszédet kezdenünk az Úrral.

A szentek életének titka az Istennel való bizalmas, meghitt kapcsolat, mely növekszik bennük, és segítik őket, hogy egyre könnyebben felismerjék, mi az, ami az Úr tetszésére van. Az igazi ima bizalmas, meghitt kapcsolat Istennel. Nem imák mormolása, nem imák ismételgetése, mintha papagájok lennénk, nem! Az igazi ima ez a spontán, szeretetteljes együttlét az Úrral! Ez a bizalmas kapcsolat legyőzi azt a félelmet vagy kétséget, hogy az ő akarata nem a mi javunkat szolgálja – ez a kísértés időnként felüti fejét gondolataink között, és nyugtalanná, bizonytalanná, sőt keserűvé teszi a szívünket.

A megkülönböztetés nem törekszik abszolút bizonyosságra – nem egy kémiailag tiszta módszer –, nem törekszik abszolút bizonyosságra, mert az életre vonatkozik, az élet pedig nem mindig logikus, sok aspektusa van, melyeket nem lehet egyetlen gondolati kategóriába foglalni. Szeretnénk pontosan tudni, mit kellene tennünk, de ha megtudjuk is, sokszor nem aszerint cselekszünk. Hányszor megtapasztaltuk már mi is azt, amiről Pál apostol ír: „Nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok” (Róm 7,19).

Mi nem csak észből vagyunk, nem vagyunk gépek, nem elég utasításokat kapnunk, hogy azokat végrehajtsuk: amik akadályozzák vagy éppen segítik az Úr melletti döntést, azok mindenekelőtt érzelmi dolgok, a szívből fakadnak. Jelzésértékű, hogy Márk evangéliumában Jézus első csodája egy ördögűzés (vö. Mk 1,21–28). A kafarnaumi zsinagógában kiűzi az ördögöt egy emberből, megszabadítva őt attól a hamis istenképtől, amelyet a sátán a kezdetektől fogva sugall az embernek: ez egy olyan Istennek a képe, aki nem akarja, hogy boldogok legyünk. Ebben az evangéliumi szakaszban a megszállott ember tudja, hogy Jézus Isten, de ez nem készteti arra, hogy higgyen benne. Sőt, azt mondja: „A vesztünkre jöttél” (Mk 1,24).

Sokan, még keresztények is, ugyanezt gondolják; hogy lehet Jézus akár Isten Fia is, de kételkednek abban, hogy a mi boldogságunkat akarja; sőt, egyesek attól tartanak, hogy ha komolyan vennénk javaslatát – amit Jézus javasol nekünk –, azzal tönkretennénk az életünket, megtagadnánk a legmélyebb vágyainkat és törekvéseinket. Néha ilyen gondolatok bukkannak fel bennünk: Isten túl sokat kér tőlünk, félünk, hogy Isten túl sokat kér tőlünk, hogy nem igazán szeret bennünket. Ezzel szemben az első találkozásunk során láttuk, hogy az Úrral való találkozás jele az öröm. Amikor imádságban találkozom az Úrral, örömmel tölt el. Valamennyien vidámmá válunk! Gyönyörű érzés! A szomorúság vagy a félelem viszont az Istentől való távollét jelei: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat” – mondja Jézus a gazdag ifjúnak (Mt 19,17). Sajnos a fiatalember számára bizonyos akadályok nem tették lehetővé, hogy megvalósítsa a szívében hordozott vágyat, azt, hogy közelebbről kövesse a „jó mestert”. Érdeklődő, vállalkozó szellemű fiatalember volt, ő kezdeményezte a Jézussal való találkozást, de a vonzalmaiban nagyon is megosztott volt, számára a vagyon túl fontos volt. Jézus nem kényszeríti őt arra, hogy döntsön, de a szöveg megjegyzi, hogy a fiatalember „szomorúan” (Mt 19,22) távozott Jézustól. Akik eltávolodnak az Úrtól, sosem elégedettek, még akkor sem, ha dúskálnak javakban és lehetőségekben. Jézus sosem kényszerít arra, hogy kövessük! Soha!

Jézus tudatja velünk akaratát, teljes szívéből tudatja velünk a dolgokat, de szabadon hagy bennünket. És ez a legszebb dolog a Jézussal való imádkozásban: a szabadság, amelyet meghagy nekünk. Ezzel szemben, amikor elfordulunk az Úrtól, valami szomorúság, valami rossz dolog marad a szívünkben. Nem könnyű felismerni, mi zajlik bennünk, mert a látszat csalóka, de az Istennel való meghitt kapcsolat finoman eloszlathatja a kétségeket és félelmeket, és életünket egyre fogékonyabbá teszi az ő „szelíd fényére”, ahogyan azt Szent John Henry Newman szépen mondja. A szentek visszatükröződő fénnyel ragyognak, és a mindennapok egyszerű gesztusaival mutatják meg Isten szerető jelenlétét, aki lehetővé teszi a lehetetlent. Azt mondják, hogy két házastárs, akik hosszú ideje élnek együtt, és szeretik egymást, végül hasonlítani kezdenek egymásra. Valami hasonlót mondhatunk az affektív imádságról is: fokozatosan, de hatékonyan egyre inkább képessé tesz bennünket annak felismerésére, ami a lényegünknek való megfelelés miatt számít, mint olyasmit, ami lényünk mélyéről fakad. Imádkozni nem azt jelenti, hogy szavakat és szavakat mondok, nem; imádkozni azt jelenti, hogy megnyitom a szívemet Jézus előtt, közeledem Jézushoz, engedem, hogy Jézus belépjen a szívembe, és megéreztesse velem jelenlétét. És ott meg tudjuk különböztetni, mikor van szó Jézusról, és mikor csak rólunk és gondolatainkról, melyek sok esetben messze vannak attól, amit Jézus akar.

Kérjük ezt a kegyelmet: hogy baráti kapcsolatban éljünk az Úrral, ahogyan a barát beszél a barátjával (vö. Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, 53). Ismertem egy idős szerzetes testvért, aki egy iskola portása volt, és amikor csak tehette, odament a kápolnához, ránézett az oltárra, és azt mondta: „Szia”, mert közel állt Jézushoz. Nem kellett blabláznia, nem: „Szia, közel vagyok hozzád, és te is közel vagy hozzám!” Ezt a kapcsolatot kell az imádságban megteremtenünk: közelség, érzelmi közelség, testvéri közelség Jézussal. Egy mosoly, egy egyszerű gesztus, és nem olyan szavak mondogatása, amelyek nem érnek el a szívhez. Ahogy mondtam, úgy beszéljetek Jézussal, ahogyan egy barát beszél a barátjával! Ezt a kegyelmet kell kérnünk egymás számára: hogy Jézust barátunknak, a legjobb barátunknak, hűséges barátunknak lássuk, aki nem zsarol, aki sosem hagy el bennünket, még akkor sem, ha mi elfordulunk tőle. Ő a szívünk kapujában marad. „Nem, én nem akarok tudni rólad semmit” – mondjuk. De ő csendben ott marad, kéznél marad, a szívhez elérhető közelségben, mert ő mindig hűséges. Menjünk előre ezzel az imával, mondjuk a „szia” imát, szívből üdvözöljük az Urat, gyakoroljuk a szeretet imáját, az érzelmi közelség imáját, kevés szóval, de kedves gesztusokkal és jó cselekedetekkel! Köszönöm!

Ferenc pápa katekézise:

Minden este tekintsük át a napunkat, hogy növekedjünk a szabadságban!

Október 5-én délelőtt a Szentatya folytatta a megkülönböztetésről szóló katekézissorozatát. A mai, immár negyedik elmélkedése az önismeret fontosságáról szólt. Tanácsolta, hogy nap mint nap álljunk Isten elé, gyakoroljuk a „szerető figyelem imáját”, önmagunk megvizsgálását Isten szerető közelségében.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a megkülönböztetés témáját. Legutóbb az imával mint a megkülönböztetés nélkülözhetetlen elemével foglalkoztunk, melyet Istennel való meghitt, bizalmas kapcsolatként értelmeztünk. Ima, nem papagájként [ismételt szövegek], hanem Istennel való meghitt, bizalmas kapcsolat; gyermeki ima az Atyához; nyitott szívvel mondott ima. Ezt láttuk a legutóbbi katekézisben. Ma – mintegy kiegészítésképpen – azt szeretném hangsúlyozni, hogy a jó megkülönböztetéshez önismeretre is szükség van. Ismernünk kell önmagunkat. És ez nem könnyű. A megkülönböztetés ugyanis bevonja emberi képességeinket: az emlékezetet, az értelmet, az akaratot, az érzelmeket. Gyakran azért nem vagyunk képesek a megkülönböztetésre, mert nem ismerjük eléggé önmagunkat, és így nem tudjuk, mit is akarunk valójában. 

Sokszor hallottátok már: „Az az ember miért nem rendezi az életét? Sosem tudta, mit akar igazából.” Ha nem is jutunk ilyen végletes helyzetbe, velünk is előfordul, hogy nem igazán tudjuk, mit akarunk, nem ismerjük jól önmagunkat.

A spirituális kétségek és a hivatásválságok hátterében nem ritkán a vallási élet és emberi, kognitív és érzelmi dimenziónk közötti elégtelen kapcsolat áll. Egy lelkiségi szerző megjegyezte, hogy a megkülönböztetés területén tapasztalt sok nehézség másfajta problémákra utal, melyeket fel kell ismerni és fel kell tárni. Ez a szerző írja: „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az igazi megkülönböztetés (és az imában való igazi növekedés) legnagyobb akadálya nem Isten megfoghatatlansága, hanem az a tény, hogy nem ismerjük eléggé magunkat, és nem is akarjuk megismerni olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Szinte mindannyian álarc mögé bújunk, nemcsak mások előtt, hanem akkor is, amikor tükörbe nézünk” Mindannyiunkat megkísért, hogy még saját magunk előtt is álarcot öltsünk.

Ha megfeledkezünk Isten jelenlétéről életünkben, ez kéz a kézben jár az önmagunkról való megfeledkezéssel. Figyelmen kívül hagyjuk Istent, és figyelmen kívül hagyjuk önmagunkat. Nem ismerjük személyiségünk jellemzőit, sem legmélyebb vágyainkat. 

Önmagunk megismerése nem nehéz, de fárasztó: türelmes mélyre ásást igényel bensőnkben. Képesnek kell lennünk arra, hogy megálljunk, hogy „kikapcsoljuk a robotpilótát”, hogy tudatára ébredjünk annak, hogyan tesszük a dolgokat; hogy tudatára ébredjünk a bennünk lakozó érzelmeknek, a visszatérő, gyakran a tudtunk nélkül minket irányító gondolatoknak. Arra is képesnek kell lennünk, hogy különbséget tegyünk az érzelmek és a szellemi képességek között. Az „úgy érzem” nem ugyanaz, mint „az a meggyőződésem”; az „érzem” nem ugyanaz, mint a „akarom”. Így lassacskán felismerjük, hogy az önmagunkról és a valóságról alkotott képünk néha kissé torz. Ennek felismerése kegyelem! Sokszor előfordulhat ugyanis, hogy a valóságra vonatkozó, múltbeli tapasztalatainkon alapuló téves hiedelmeink erősen befolyásolnak bennünket, és korlátozzák szabadságunkat, meggátolják, hogy arra törekedjünk, ami igazán számít az életünkben.

Mivel az informatika korában élünk, jól tudjuk, mennyire fontos a jelszavak (password) ismerete ahhoz, hogy be tudjunk lépni olyan programokba, ahol a legszemélyesebb és legértékesebb információk találhatók. De a lelki életnek is megvannak a maga „jelszavai”: vannak szavak, amelyek megérintik a szívet, mert olyasmire utalnak, amire érzékenyebbek vagyunk. A kísértő, vagyis az ördög jól ismeri ezeket a kulcsszavakat, és fontos, hogy mi is ismerjük őket, nehogy ott találjuk magunkat, ahol nem akarunk lenni. A kísértés nem feltétlenül rossz dolgokat sugall, hanem gyakran rendezetlen dolgokat, melyeket túlzott fontossággal mutat be. Így hipnotizál bennünket a vonzódással, melyet ezek a dolgok keltenek bennünk, dolgok, melyek szépek, de csalókák: nem tudják teljesíteni, amit ígérnek, és így a végén az üresség és a szomorúság érzését hagyják bennünk. Az üresség és a szomorúság érzése annak a jele, hogy tévútra léptünk, hogy eltértünk a helyes iránytól. Ez lehet például egy diploma, a karrier, a kapcsolatok, mind olyan dolgok, melyek önmagukban dicséretesek, de amelyekkel szemben, ha nem vagyunk szabadok, félő, hogy irreális elvárásokat támasztunk, például értékességünk megerősítését várjuk. – Te például, amikor tanulmányaidra gondolsz, csak az a célod, hogy a saját jövődet építsd, a saját érdekeidet keresd, vagy az is, hogy a közösséget szolgáld? Itt látható, mi a valódi szándékunk. – Nemegyszer ebből a félreértésből fakadnak a legnagyobb szenvedések, mert ezek közül a dolgok közül egyik sem lehet méltóságunk biztosítéka. Ezért, kedves testvéreim, fontos, hogy ismerjük önmagunkat, ismerjük szívünk jelszavait, azt, amire érzékenyebbek vagyunk, hogy megvédjük magunkat azoktól, akik rászedő szavakkal próbálnak manipulálni bennünket, de azért is, hogy felismerjük, mi az, ami valóban fontos számunkra, megkülönböztetve azt a pillanatnyi divatoktól vagy a tetszetős és felszínes szlogenektől. Sokszor megesik, hogy az, amit egy televíziós műsorban, egy reklámban mondanak, megérinti a szívünket, és arra késztet, hogy szabadság nélkül arra a szemünk elé tárt útra lépjünk. Légy óvatos, kérdezd meg magadtól: szabad vagyok-e, vagy hagyom, hogy a pillanatnyi érzések, a pillanatnyi késztetések vezessenek? Az egyik segítség ebben a lelkiismeret-vizsgálat, de nem arra a lelkiismeret-vizsgálatra gondolok, amelyet mindannyian elvégzünk, mielőtt gyónni megyünk, nem. A gyónás előtt számba vesszük: „Vétkeztem ebben, abban…” Nem erről van szó, hanem az egész napom áttekintéséről, általános lelkiismeret-vizsgálatról: mi történt ma a szívemben? Sok minden történt… Mik történtek? Miért? Milyen nyomokat hagytak a szívben? Tehát segítségünkre van a lelkiismeret-vizsgálat, az a jó szokás, hogy nyugodtan végiggondoljuk, mi történt a napunk során, hogy megtanuljuk észrevenni értékeléseinkben és választásainkban, minek tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, mit keresünk és miért, és mit találtunk végül. Mindenekelőtt megtanuljuk felismerni, mi az, ami betölti a szívünket. Mert csak az Úr adhat megerősítést arról, mennyit érünk. Mindennap elmondja nekünk a keresztről: meghalt értünk, hogy megmutassa, mennyire értékesek vagyunk a szemében. Nincs olyan akadály vagy kudarc, amely megakadályozhatná az ő gyengéd ölelését! A lelkiismeret-vizsgálat nagyon sokat segít, mert így látjuk, hogy a szívünk nem egy olyan út, ahol mindenféle dolog áthalad anélkül, hogy mi tudnánk róla. Nem. Meg kell néznünk: hogyan telt el a mai nap? Mi történt? Mi késztetett reagálásra? Mi szomorított el? Mi tett boldoggá? Mi volt rossz, és ártottam-e másoknak? Tekintsétek át, milyen érzések, vonzódások járták át szíveteket a nap folyamán! Ne felejtsétek el! 

A múltkor az imádságról beszéltünk; ma az önismeretről beszélünk.

Az ima és az önismeret lehetővé teszik, hogy növekedjünk a szabadságban. Tehát ez a célja mindkettőnek: a szabadságban való növekedés! Ezek a keresztény lét alapelemei, értékes segédeszközök, hogy megtaláljuk helyünket az életben. Köszönöm!