Ferenc pápa katekézise:

Életünk legmélyebb vágya Isten felé irányít bennünket

Október 12-én a délelőtti általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta a megkülönböztetésről szóló katekézissorozatát. A megkülönböztetés elemei között most a vágyról elmélkedett.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ezekben a katekézisekben a megkülönböztetés elemeit tekintjük át. Az ima és az önismeret után – vagyis az imádkozás és önmagunk megismerése után – ma egy másik nélkülözhetetlen „hozzávalóról” szeretnék beszélni, ez pedig a vágy.

A megkülönböztetés ugyanis a keresés egyik formája, és a keresés mindig olyasmiből ered, ami hiányzik nekünk, de valamiképpen ismerjük, mert megérezzük.

Milyen ismeretről van szó? A lelki tanítók a „vágy” kifejezéssel utalnak rá, amely gyökerében a teljesség utáni vágyakozás, amely soha nem talál teljes beteljesülésre, és amely Isten bennünk való jelenlétének a jele. A vágy nem a pillanatnyi kedv, nem. Az olasz desiderio szó egy nagyon szép latin kifejezésből származik – ez érdekes –: de-sidus, szó szerint „a csillag hiánya”, a vágy a csillag hiánya, az élet útját irányító viszonyítási pont hiánya; szenvedésre, szükségre utal, ugyanakkor feszülésre is a hiányzó jó elérése felé.

A vágy tehát iránytű ahhoz, hogy megértsem, hol vagyok, és merre tartok, sőt, iránytű ahhoz, hogy megértsem, vajon mozdulatlanul állok vagy haladok előre.

Aki sosem vágyakozik, az mozdulatlan ember, vélhetően beteg, szinte halott. Ez az iránytű mutatja, hogy haladok-e, vagy egyhelyben állok. És hogyan lehet felismerni?

Gondoljunk csak bele, egy őszinte vágy képes mélyen megérinteni létünk akkordjait, ezért nem alszik ki a nehézségekkel vagy az akadályokkal szemben. Olyan ez, mint amikor szomjasak vagyunk: ha nem találunk innivalót, nem adjuk fel, sőt, a keresés egyre inkább leköti gondolatainkat és cselekedeteinket, míg végül szinte megszállottan bármilyen áldozatra hajlandók leszünk azért, hogy csillapítsuk szomjunkat. Az akadályok és kudarcok nem fojtják el a vágyat, nem, épp ellenkezőleg, még inkább élővé teszik azt bennünk.

A pillanatnyi kedvtől vagy érzelemtől eltérően a vágy eltart egy ideig, akár hosszú időn át is tart, és konkrét megvalósulásra irányul. Ha például egy fiatalember orvos szeretne lenni, akkor olyan tanulmányi és munkaprogramba kell belevágnia, amely néhány évet leköt az életéből, következésképpen a fiatalembernek határokat kell szabnia, nemet kell mondania, elsősorban más tanulmányokra, de bizony kikapcsolódásokra és szórakozásokra is, különösen a sűrűbb és nehezebb tanulmányi időszakokban. Az a vágy azonban, hogy irányt adjon életének, és elérje ezt a célt – a példánkban: hogy orvos legyen –, lehetővé teszi számára, hogy legyőzze ezeket a nehézségeket. A vágy megerősít téged, bátorrá tesz, és mindig előrevisz, mert el akarsz jutni oda: „Erre vágyom.”

Akkor lesz ugyanis szép és könnyebben megvalósítható egy érték, ha vonzó. Ahogy valaki mondta: „Annál, hogy jók vagyunk, fontosabb, hogy vágyjunk jónak lenni.” Jónak lenni vonzó dolog, mindannyian szeretnénk jók lenni, de vajon megvan-e bennünk a vágy, hogy jók legyünk?

Feltűnő lehet számunkra, hogy

Jézus, mielőtt csodát tesz, gyakran megkérdezi az illetőt a vágyáról: „Akarsz-e meggyógyulni?”

Néha ez a kérdés nem tűnik helyénvalónak, hiszen látszik rajta, hogy beteg! Például amikor a Beteszda-fürdőnél találkozik a bénával, aki már hosszú évek óta ott volt, és sosem tudott a megfelelő pillanatban bejutni a vízbe. Jézus megkérdezi tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,6). Hogyhogy? Valóban, a béna válasza egy sor furcsa ellenállásról árulkodik a gyógyulással szemben, melyek nem csak őt érintik. Jézus kérdése felhívás volt arra, hogy teremtsen világosságot a szívében, hogy befogadjon egy lehetséges minőségi ugrást: hogy ne gondoljon többé magára és saját életére úgy, mint egy „bénára”, akit mások cipelnek. De a férfi a fekvőhelyén nem tűnik túlságosan meggyőződöttnek. Az Úrral folytatott párbeszéd által megtanuljuk megérteni, mit is akarunk valójában az életünktől. Ez a béna az ember tipikus példája: „Igen, igen, akarom, akarom, de nem akarom, nem akarom, nem teszek semmit.” A tenni akarás illúzióvá válik, és az ember nem teszi meg a szükséges lépést. Azok az emberek, akik akarnak, és nem akarnak. Csúnya dolog. És ez a beteg harmincnyolc éve ott van, de folytonos panaszkodással: „Tudod, Uram, amikor a víz megmozdul – ez a csoda pillanata –, tudod, jön valaki, aki erősebb nálam, belép, és én későn érkezem”, panaszkodik és panaszkodik. De vigyázzatok, a panaszkodás méreg, méreg a léleknek, méreg az életnek, mert nem növeli bennetek a továbblépés vágyát. Vigyázzatok a panaszokkal! Amikor panaszkodnak a családban, panaszkodnak a házastársak, panaszkodnak egymásra, a gyerekek az apára, vagy a papok a püspökre, vagy a püspökök annyi mindenre… Nem, ha panaszkodáson kapjátok magatokat, vigyázzatok, ez szinte bűn, mert nem engedi növekedni a vágyat.

Gyakran éppen a vágy képezi a különbséget egy sikeres, koherens , tartós projekt és az ezernyi fellángolás és jó szándék között, amelyekkel, ahogy mondani szokták, „a pokol ki van kövezve”: „Igen, szeretném, szeretném, szeretném…”, de nem teszel semmit. A kor, amelyben élünk, úgy tűnik, a legnagyobb választási szabadságnak kedvez, ugyanakkor elsorvasztja a vágyat – folytonosan megelégedettséget keresel –, ami többnyire a pillanatnyi kedvre korlátozódik. Vigyáznunk kell, nehogy elsorvasszuk a bennünk élő vágyat.

Ezernyi javaslat, projekt, lehetőség bombáz bennünket, amelyek elvonják a figyelmünket, és nem hagyják, hogy higgadtan felmérjük, mit is akarunk valójában.

Oly sokszor találkozunk emberekkel – gondoljunk például a fiatalokra –, akik a mobiltelefonjukkal a kezükben keresgélnek, nézelődnek… „De megállsz-e gondolkodni?” – „Nem.” Mindig kifelé, a másikra figyelünk. A vágy így nem tud növekedni, a pillanatnak élsz, pillanatnyi megelégedettséget keresel, és a vágy nem növekszik.

Sokan szenvednek, mert nem tudják, mit akarnak az életüktől; vélhetően sosem léptek kapcsolatba legmélyebb vágyukkal. Sosem ismerték meg. „Mit akarsz az életedtől?” – „Nem tudom.” Ezért fennáll a veszélye annak, hogy az ember különféle próbálkozások és szükségmegoldások között éli le életét, sosem jut sehová, és értékes lehetőségeket veszít el. És így néhány változtatást, bár elméletileg akarnánk, amikor a lehetőség kínálkozik, sosem hajtunk végre, mert hiányzik belőlünk az az erős vágy, hogy valamit végbevigyünk.

Ha az Úr ma bármelyikünknek feltenné azt a kérdést, amelyet a jerikói vaknak feltett: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” (Mk 10,51) – gondoljuk arra, hogy

az Úr ma mindannyiunktól ezt kérdezi: „Mit akarsz, mit tegyek veled?”

– mit válaszolnánk? Talán azt kérhetnénk végre, hogy segítsen megismerni legmélyebb vágyunkat, melyet maga Isten helyezett a szívünkbe: „Uram, add, hogy megismerjem vágyaimat, add, hogy nagy vágyak embere legyek”, talán az Úr ad erőt a megvalósításhoz. Ez hatalmas kegyelem, az összes többi kegyelem alapja: megengedni az Úrnak, hogy csodákat tegyen velünk, ahogy az evangéliumban is olvasható: „Add meg és növeld bennünk a vágyat, Uram!”

Mert neki is van egy nagy vágya velünk kapcsolatban: hogy részesítsen bennünket életének teljességében. Köszönöm!

A Szentatya felhívása az álalános kihallgatás végén:

Ezekben a napokban szívemben mindig az ukrán nép felé fordulok, különösen a bombázott helységek lakói felé. Magamban hordozom fájdalmukat, és az Istenszülő Szűzanya közbenjárására imádságban az Úr elé terjesztem. Ő mindig meghallgatja a szegények kiáltását. Az ő Lelke alakítsa át azoknak szívét, akik a háború sorsát kezükben tartják, hogy az erőszak orkánja megszűnjön, és igazságosságon alapuló békés együttélést lehessen újra kialakítani!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír

Ferenc pápa katekézise: Életünk újraolvasásával felfedezzük Isten értünk tett „apró csodáit”!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír