Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A megkülönböztetés, amint azt az előző katekézisekben láttuk, elsősorban nem egy logikai eljárásmód. Tevékenységekre vonatkozik, és a tevékenységeknek érzelmi vonatkozása is van, melyet fel kell ismerni, mert Isten a szívhez szól. Nézzük hát közelebbről az első érzelmi állapotot, mely a megkülönböztetés tárgya, nevezetesen a vigasztalanságot. Miről van szó?

 

A vigasztalanságról a következő meghatározás született: „A lélek elsötétülése, zavara, az alsóbbrendű és földi dolgok felé mozdulása, a különféle zaklatásokból és kísértésekből származó nyugtalanság. Mindez hitbeli elsötétülésre vezet, remény nélkül, szeretet nélkül. Ilyenkor a lélek egészen restnek, lanyhának, szomorúnak, Teremtőjétől és Urától mintegy elszakítottnak érzi magát” (Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, 317). Mindannyian megtapasztaltuk már. Azt hiszem, így vagy úgy,valamilyen formában mindannyian tapasztalatot szereztünk már erről, a vigasztalanságról.

A kérdés csak az, hogy miként olvassuk, miként értelmezzük, mert a vigasztalanságnak is fontos mondanivalója van számunkra, és ha sietünk megszabadulni tőle, félő, hogy elveszítjük ezt az üzenetet.

Senki sem szeretne vigasztalan, szomorú lenni: ez igaz.

Mindannyian olyan életet szeretnénk, amely mindig örömteli, vidám és megelégedett. Ez azonban, amellett, hogy nem lehetséges – mert nem lehetséges –, nem is lenne jó nekünk.

Egy bűnös szokásokkal teli élettől való elfordulás ugyanis épp egy, a tetteink miatti elszomorodásból, lelkiismeret-furdalásból indulhat ki. Nagyon érdekes ennek a szónak, a lelkiismeret-furdalásnak az etimológiája: furdal, mardos, emészt bennünket az, amit tettünk. Ezt mindannyian ismerjük. Szó szerint a lelkiismeret rág, harap, emészt bennünket, nem hagy békén. Alessandro Manzoni A jegyesek című regényében csodálatos leírást adott a lelkiismeret-furdalásról mint az élet megváltoztatásának alkalmáról. Federico Borromeo bíboros és a Névtelen híres párbeszédéről van szó. Ez a Névtelen egy szörnyű éjszaka után megsemmisülten jelentkezik be a bíboroshoz, aki meglepő szavakkal fordul hozzá: „»Nos, kegyed jó hírt hozott nekem, hát mért várakoztat meg így?« »Jó hírt, én? A pokol tombol a szívemben, és én hozzak jó hírt főmagasságodnak? Mondja meg őszintén, ha tudja, milyen jó hírt várhat a magamfajta embertől?« »Azt, hogy Isten megillette a kegyed szívét, és magához akarja édesgetni« – felelte szelíden a bíboros” (XXIII. fejezet). Isten megérinti a szívedet, és valami elindul a bensődben, a szomorúság, a lelkiismeret-furdalás valami miatt, s ez meghívás arra, hogy elindulj egy úton. Isten embere képes a lélek mélyére látni, képes meglátni, mi mozog az ember szívében.

Fontos megtanulni, hogyan kell olvasni a szomorúságot. Mindannyian tudjuk, mi a szomorúság; mindenki. De tudjuk-e, hogyan kell olvasni? Meg tudjuk-e érteni? Meg tudjuk-e fejteni, mit jelent számunkra az éppen ránk törő szomorúság?

Napjainkban a szomorúságra többnyire negatívan, mindenáron elkerülendő rosszként tekint az ember, pedig nélkülözhetetlen vészcsengő lehet életünk számára, mert gazdagabb és termékenyebb tájak felfedezésére hív, amit a múlékonyság és a menekülés nem tesz lehetővé.

Aquinói Szent Tamás a szomorúságot a lélek fájdalmaként határozza meg: ahogy az idegek a test szolgálatában, úgy ébreszti fel figyelmünket a szomorúság egy lehetséges veszélyre vagy egy figyelmen kívül hagyott jóra (vö. Summa theologiae, I–II, q. 36, a. 1). Ezért nélkülözhetetlen az egészségünkhöz, megvéd bennünket, hogy ne ártsunk se magunknak, se másoknak. Sokkal súlyosabb és veszélyesebb dolog lenne, ha nem vennénk észre ezt az érzést, és úgy mennénk tovább. A szomorúság néha úgy működik, mint egy közlekedési lámpa: „Állj meg, állj meg! Piros van! Állj meg!”

Azok számára, akikben az a vágy működik, hogy jót tegyenek, a szomorúság olyan akadály, amellyel a kísértő el akarja őt bátortalanítani. Ebben az esetben az embernek pontosan ellentétesen kell cselekednie azzal, amit sugallnak neki, eltökélten folytatnia kell azt, amit elhatározott (vö. Lelkigyakorlatok, 318). Gondoljunk a munkára, a tanulásra, az imádságra, egy vállalt kötelezettségre: ha felhagynánk velük, amint unalmat vagy szomorúságot érzünk, akkor soha semmit nem fejeznénk be. Ez is a lelki élet közös tapasztalata: a jóhoz vezető út – emlékeztet bennünket az evangélium – keskeny és fáradságos, küzdelmet, önmagunk legyőzését igényli. Elkezdek imádkozni, vagy egy hasznos munkának szentelem magam, és furcsa módon épp akkor jutnak eszembe más sürgős teendők – hogy ne imádkozzam, és ne végezzem azt a hasznos munkát. Mindannyiunknak van ilyen tapasztalata. Annak, aki az Urat kívánja szolgálni, nem szabad engednie, hogy a vigasztalanság vezesse. „De nem, nincs kedvem, ez unalmas…” Legyetek óvatosak! Sajnos, vannak, akik úgy döntenek – a vigasztalanságól vezérelve –, hogy felhagynak az imaélettel, vagy a választott élettel, a házassággal vagy a szerzetesélettel, anélkül, hogy előbb megállnának, hogy értelmezzék ezt a lelkiállapotot, és pláne vezető segítsége nélkül. Egy bölcs szabály azt mondja, hogy ne változtass, ha vigasztalan vagy.

Nem az adott pillanat hangulata, hanem a rákövetkező idő fogja megmutatni, hogy döntéseink jók voltak-e vagy sem.

Érdemes megfigyelni az evangéliumban, hogy Jézus milyen elszántsággal, milyen határozottan utasítja el a kísértéseket (vö. Mt 3,14–15; 4,1–11; 16,21–23). A próbatételek sokfelől érik, de akárhányszor ezt a szilárdságot találják benne, ezt az eltökéltséget amellett, hogy az Atya akaratát teljesítse, mindig erejüket vesztik, és nem tudják akadályozni őt az úton. A lelki életben a próbatétel fontos mozzanat, a Biblia kifejezetten emlékeztet rá, és azt mondja: „Ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra” (Sir 2,1). Ha a helyes úton akarsz járni, készülj fel: lesznek akadályok, lesznek kísértések, lesznek szomorú időszakok. Olyan ez, mint amikor egy professzor vizsgáztatja a diákot: ha látja, hogy a tanuló ismeri az anyag lényegét, nem nyúzza tovább: átment a vizsgán. De vizsgázni muszáj.

Ha nyitottan és tudatosan át tudunk menni a magány és a vigasztalanság időszakán, akkor emberileg és lelkileg megerősödve kerülhetünk ki belőle. Nincs olyan próbatétel, amely meghaladná erőinket, nincs olyan próbatétel, amely meghaladná azt, amire képesek vagyunk.

De ne meneküljünk a próbatételek elől: nézzük meg, mit jelent ez a próba, mit jelent az, hogy szomorú vagyok: miért vagyok szomorú?

Mit jelent az, hogy most vigasztalan vagyok? Mit jelent az, hogy vigasztalanság tölt el, és nem tudok továbbmenni? Szent Pál emlékeztet bennünket arra, hogy senki sem szenved kísértést erőin felül, mert az Úr sosem hagy el bennünket, és a közel lévő Úrral minden kísértést le tudunk győzni (vö. 1Kor 10,13). És ha nem győzöd le ma, akkor újra felkelsz az elesésből, haladsz tovább, és majd legyőzöd holnap. Ne maradj holt – mondjuk így –, ne maradj legyőzött egy időszakos szomorúság, vigasztalanság miatt: haladj tovább! Áldjon meg az Úr téged a lelki életnek ezen – a bátor – útján, amely mindig úton járás, előrehaladás, fejlődés!

A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:

Elborzadva látjuk, ahogy az események továbbra is vérrel áztatják a Kongói Demokratikus Köztársaság földjét. Határozottan elítélem azt az elfogadhatatlan támadást, amely az elmúlt napokban történt az Észak-Kivu tartománybeli Maboyában, ahol védtelen embereket öltek meg, köztük egy egészségügyi ellátással foglalkozó szerzetesnőt. Imádkozunk az áldozatokért, családjaikért, valamint az ottani keresztény közösségért és a térség lakosságáért, akik már túl régóta szenvednek az erőszaktól!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír